Príspevky podla času
2011. 07. (1)
2011. 05. (2)
2011. 03. (1)
2011. 02. (1)
2011. 01. (1)
2010. 11. (1)
2010. 10. (2)
2010. 09. (2)
2010. 08. (2)
2010. 07. (3)
2010. 06. (4)
2010. 05. (6)
2010. 04. (3)
2010. 03. (8)
2010. 02. (4)
2010. 01. (11)
2009. 12. (5)
2009. 11. (6)
2009. 10. (1)
2011. 05. (2)
2011. 03. (1)
2011. 02. (1)
2011. 01. (1)
2010. 11. (1)
2010. 10. (2)
2010. 09. (2)
2010. 08. (2)
2010. 07. (3)
2010. 06. (4)
2010. 05. (6)
2010. 04. (3)
2010. 03. (8)
2010. 02. (4)
2010. 01. (11)
2009. 12. (5)
2009. 11. (6)
2009. 10. (1)
Ott és akkor...
Vytvorený: 2010. 06. 08.
Midőn eljött hétvégén a jó idő, egy kedves barátommal fagyizni mentünk. A körúton van több óriás fagyis is, ezek közül néztük ki vágyaink teljesítésére az egyiket. Szerettem volna meghívni, de ő gyorsan arrébb tolt és kért három fagyit. Szemem sarkából körbevizslattam, hogy hátha egy ismerős lopakodott oda hozzánk a tudtomon kívül…de nem. Két embernek három fagyi…?
Mosolyogva vártuk a fagyit, közben fecsegtünk mindenféléről. Megjöttek az adagok: tényleg óriási…
Elfelé jövet a fagyistól kiszúrtam azt, amit ő sokkal korábban megtett, mint kiderült: a fagylaltos közelében lévő telefonfülke túloldalán egy koldus nő üldögélt, a kb. 4-5 éves porontyával…
…pont arrafelé sétáltunk, a barátom se szó se beszéd, a gyerek kezébe nyomta mosolyogva a fagyit, és ment tovább.
Megdöbbentem, de ugyanakkor mást is éreztem (azon kívül, hogy vigyorra görbült a szám).
Valami bekattant a fejemben…igen ez az!
Az a sokszor végeláthatatlan lista, amit gondolunk, írunk, miközben próbáljuk megfogalmazni, mi azaz apró de lényeges dolog, amit hiányolunk a nagyvilágban.
Amit legalábbis amit én hiányolok, de nagyon…
Ott és akkor megtapasztaltam, abban az egyszerű gesztusban, ahogy nem szólt a gyerekhez, „csak” mosolygott egész lényével és hezitálást mellőzve a másik markába nyomta a tölcsért.
Ott és akkor, ő egyetlen pillanatba belesűrítette az egészet…
Köszönöm
(jól jellemzi őt szerintem az, hogy utána azért támadt lelkiismeret furdalása, hogy nem nagy-, „csupán” kicsi fagyit adott a gyermeknek)
Mosolyogva vártuk a fagyit, közben fecsegtünk mindenféléről. Megjöttek az adagok: tényleg óriási…
Elfelé jövet a fagyistól kiszúrtam azt, amit ő sokkal korábban megtett, mint kiderült: a fagylaltos közelében lévő telefonfülke túloldalán egy koldus nő üldögélt, a kb. 4-5 éves porontyával…
…pont arrafelé sétáltunk, a barátom se szó se beszéd, a gyerek kezébe nyomta mosolyogva a fagyit, és ment tovább.
Megdöbbentem, de ugyanakkor mást is éreztem (azon kívül, hogy vigyorra görbült a szám).
Valami bekattant a fejemben…igen ez az!
Az a sokszor végeláthatatlan lista, amit gondolunk, írunk, miközben próbáljuk megfogalmazni, mi azaz apró de lényeges dolog, amit hiányolunk a nagyvilágban.
Amit legalábbis amit én hiányolok, de nagyon…
Ott és akkor megtapasztaltam, abban az egyszerű gesztusban, ahogy nem szólt a gyerekhez, „csak” mosolygott egész lényével és hezitálást mellőzve a másik markába nyomta a tölcsért.
Ott és akkor, ő egyetlen pillanatba belesűrítette az egészet…
Köszönöm
(jól jellemzi őt szerintem az, hogy utána azért támadt lelkiismeret furdalása, hogy nem nagy-, „csupán” kicsi fagyit adott a gyermeknek)
Príspevky